A Biblia keletkezése

A Bibliát évszázadokkal Jézus születése előtt írták hithű zsidók többnyire héber nelven. Az első 39 könyvet Ószövetségnek nevezik. Az utolsó 27 könyvet keresztények írták, görögül, ezt Újszövetségként ismerjük. A belső bizonyítékok és a legrégibb hagyományok azt mutatják, hogy ezt a 66 könyvet több mint 1600 éven keresztül írták. Akkor kezdték el, amikor Egyiptom volt a legnagyobb hatalom, és akkor fejezték be, amikor Róma uralta a világot.

Több mint 3000 évvel ezelőtt, mikor a Biblia írása elkeződött, Izrael csupán egy kis nemzetet alkotott a sok közel-keleti nép között. Istenük Jahve(JVHV) volt, míg a szomszédos népek az istenek és istennők zavarba ejtő sokaságát tisztelték. Abban az időben nem csak az izraelitáknak volt vallásos irodalmuk. Más nemzetek is írtak olyan könyveket, amelyek vallásukat és nemzeti értékeiket tükrözték vissza. Például az akkád Gilgames-eposz Mezopotámiából és a Ras Shamra hősköltemények, amelyek ugariti nyelven születtek (ezt a nyelvet egykor a mai Szíria északi részén beszélték), kétségtelenül nagyon népszerűek voltak. A korszak hatalmas irodalmához tartoztak a különböző sumér istenségekhez szóló himnuszok és az akkád prófétai munkák.

Ezeknek a közel-keleti műveknek azonban közös lett a sorsuk. Feledésbe merültek, sőt már azokat a nyelveket sem beszélik, amelyeken íródtak. Létezésükről csupán az elmúlt években szereztek tudomást az archeológusok és a nyelvészek, s akkor fejtették meg, hogyan lehet elolvasni őket. Ugyanakkor a héber nyelvű Biblia első könyvei egészen napjainkig fennmaradtak, és még mindig sokan olvassák őket. Az a tény azonban, hogy ez az irodalom nagyrészt feledésbe merült, míg a héber Biblia fennmaradt, azt jelzi, hogy a Biblia ezektől jelentősen különbözik.

A Biblia tovább élése egyáltalán nem volt magától értetődő dolog. Azok a csoportok, amelyek közreműködtek létrejöttében, olyan komoly nehézsegekkel néztek szembe, hogy ennek a könyvnek a fennmaradása napjainkig valóban figyelemreméltó. A Krisztus előtti időben azok a zsidók, akik a Héber Iratokat (az Ószövetséget) írták, egy viszonylag kis nemzetet alkottak. Létük bizonytalan volt a kizárólagos hatalomért ismételten összeütköző erős politikai államok között.
 
A nemzetek egész sorával kellett Izraelnek megküzdenie a fennmaradásáért, így például a filiszteusokkal, a moábitákkal, az ammonitákkal és az edomitákkal. Abban az időben, amikor a zsidók két királyságra voltak felosztva, a kegyetlen Asszír Birodalom gyakorlatilag eltörölte a föld színéről az északi királyságot, a Babiloniak pedig lerombolták a déli királyságot, és az embereket fogságba hurcolták, amelyből 70 évvel később csak egy maradék tért vissza hazájába.

Sőt, léteznek az izraeliták kiirtására tett kísérletekről szóló beszámolók is. Mózes napjaiban a fáraó elrendelte, hogy minden újszülött izraelita fiút meg kell ölni. Ha ez sikerűl, a zsidó nép kihalt volna (2Mózes 1:15-22). Sokkal később, a zsidók perzsa uralom alatt életbe léptettek egy olyan törvényt, amelynek célja a zsidók kiirtása (Eszter 3:1-15). Ennek a tervnek a kudarcát még ma is ünneplik a zsidó Purim ünnepen.

Amikor a zsidók Szíria alattvalói voltak, IV. Antiókhos király minden erővel megpróbálta hellenizálni a nemzetet, kényszeríteni akarta őket, hogy görög szokásokat kövessenek és görög isteneket imádjanak. Ő sem járt sikerrel. Mialatt a körülöttük lévő népcsoportok egymás után tűntek el a világ színpadáról, a zsidóság ahelyett, hogy kihalt vagy beolvadt volna, fennmaradt, s vele együtt fennmaradtak a Biblia Héber Iratai is.



Azok a keresztények, akik a Biblia második részét (az Újszövetséget) készítették, szintén elnyomott csoportot alkottak, Jézust, megfeszítették és követőit a zsidó vezetők Palesztinában megpróbálták elhallgattatni. Amikor pedig a kereszténység más területekre is kiterjedt, a zsidók üldözték őket, hogy ezzel is akadályozzák a misszionáriusi munkát
(Cselekedetek 5:27, 28; 7:58-60; 11:19-21; 13:45; 14:19; 18:5, 6).

Néró idejében a római hatóságok kezdetben türelmes magatartása megváltozott. Tacitus azzal büszkélkedett, hogy a züllött császár válogatott kínzásokat tart készenlétben a keresztények számára. Ettől kezdve fő bűn volt kereszténynek lenni. I. sz. 303-ban Diocletianus császár a Biblia elleni közvetlen csapásra készült. A kereszténység kiirtására tett erőfeszítései során elrendelte, hogy minden keresztény Bibliát el kell égetni.

Az elnyomásra és a népirtásra tett ezen erőfeszítések valódi veszélyt jelentettek a Biblia fennmaradására. Ha a zsidók arra a sorsa jutottak volna, mint a filiszteusok és a moábiták, vagy ha a zsidó és a római hatóságoknak sikerült volna kiirtani a keresztényeket, ki írta és őrizte volna meg a Bibliát? Szerencsére a Biblia őrzői - először a zsidók, azután a keresztények - nem tűntek el a főid színéről, és a Biblia fennmaradt.



A Biblia azoknak a könyveknek a gyűjteménye, amelyeket a zsidóság és a kereszténység Istentől sugalmazottnak és ennek okán szenteknek fogad el, és mint ilyeneket a hit és az erkölcs területén mércének tekint. A Bibliát szent jellegéből kifolyólag Szentírásnak is nevezik. A zsidó és a keresztény Biblia terjedelme nem azonos, mert a Biblia könyveit meghatározó kánont nem egyformán határozták meg. Így a héber Biblia – a Tanakh – azokat az Izrael népének adott isteni kinyilatkoztatásokat tartalmazza, amelyek a kereszténység előtti időben, Izrael vallási közösségében keletkeztek.
A kereszténység is szentnek és sugalmazottnak vallja a zsidóság Bibliáját, de mellettük ugyanilyen isteni tekintélyt és kötelező mércét tulajdonít azoknak az 1. században keletkezett írásoknak, amelyek Jézus életéről és tanításáról tanúskodnak, és amelyeket az apostolok vagy ezek tanítványai írtak. Így a kereszténység két részre osztja a Bibliát: a zsidó Bibliát magában foglaló Ószövetségre (Ótestamentum) és az apostoli írásokat tartalmazó Újszövetségre (Újtestamentum).
Szócikkünkben a keresztény Bibliát tárgyaljuk. A zsidó Bibliáról lásd a hagyományos zsidó teológiához kapcsolódó Tanakh, illetve a nemzetközi tudományos kutatás nézőpontját tükröző Héber Biblia szócikkeket.

A Biblia két fő részből áll: Ószövetségből és Újszövetségből (más néven: Ótestamentumból és Újtestamentumból). Az Ó- és Újszövetség megjelölés Isten Izraellel (Mózes második könyve 24,8 alapján) és a keresztény egyházzal kötött szövetségére utal (Máté evangéliuma 26,28 szerint), a latin „testamentum” (azaz „örökség”) szó pedig azt fejezi ki, hogy ezek az írások szent hagyatékok, amiket a keresztények hite szerint Isten Izraelre és az őskeresztény egyházra hagyott. A „testamentum” elnevezést a Vulgata (a Biblia latin nyelvű fordítása) nyomán használják.

Míg az Ószövetség az Izrael népével kötött szövetség keretén belül adott kinyilatkoztatásokat (Isten cselekedeteit és prófétái által közölt üzeneteit) örökíti meg, addig az Újszövetség a keresztény egyházzal kötött szövetség keretén belül közölt kinyilatkoztatásokat (Jézus életét, az ősegyház tapasztalatait, az apostoli tanításokat, az egyház további útjára vonatkozó jövendöléseket) tartalmazza. Egyes történetek, próféciák többször is – esetleg különböző nézőpontból és írótól – szerepelnek a Biblia különböző könyveiben. Egyes részek a lehető legnagyobb tömörségre törekedve adnak információt a történelmi eseményekről, míg más részek művészi rajzolatot nyújtanak az ember és kor természetéről (például: szerelemről).

Az Ószövetség 39 (zsidó Biblia és a Protestáns Ószövetség) vagy 45 illetve 46 könyvet (a katolikus fordítás tartalmazza a Makkabeusok I-II. könyvét, Tóbiás könyvét, Judit könyvét, a Bölcsesség könyvét, Jézusnak, Sirák fiának könyvét és Báruk könyvét, amelyek a protestáns fordításban nincsenek meg; Jeremiás könyvét és Jeremiás siralmainak könyvét pedig néha egynek, néha kettőnek számítják), az Újszövetség pedig 27 iratot tartalmaz.

A Biblia könyvei mintegy 1500 esztendő folyamán, az Kr. e. 2. évezredtől az Kr. e. 4. századig Izrael népe körében, a Kr. u. 1. században pedig az őskeresztény egyház körében keletkeztek. A hagyomány szerint körülbelül negyven személy írta a Biblia könyveit; voltak közöttük papok, királyok, orvosok és egyszerű közemberek is.

A bibliai könyvek régebben folyamatos szövegét az áttekinthetőség érdekében szerkezetileg tagolták. Ez első lépésként azt jelentette, hogy az egyik canterbury érsek, az 1228-ban elhunyt Stephen Langton az iratokat fejezetekre (részekre) osztotta. Majd századokkal ezt követően az egyes fejezeteket versekre bontották. Az Ótestamentum kapcsán ezt a munkát az 1541-ben meghalt Santes Pagnino, az Újszövetséget illetően pedig 1551-ben Robertus Stephanus végezte el.

A Biblia könyveit a 16. században, az első nyomtatott bibliakiadások idején számozott fejezetekre és úgynevezett versekre osztották, amelyeket szintén számok jelölnek (például Máté evangéliuma 26,28; azaz Máté evangéliuma 26. fejezet, 28. vers).
A fejezetek általában a bibliai könyvek tartalmilag elkülönülő nagyobb egységeit választják szét, míg a versek általában mindenféle tartalmi szempont nélkül megállapított néhány mondatos szakaszok, amelyek a mondatok könnyebb visszakereshetőségét és a különböző bibliai részek közötti kereszthivatkozások (konkordancia) készítését szolgálják.
A versek számozása a katolikus és protestáns bibliakiadásokban megegyezik. A verseket követő kereszthivatkozások viszont az egyes bibliakiadásokban eltérnek, és nem is minden kiadásban találhatóak meg.



A keresztény hívők körében a hagyományos nézet az, hogy a Biblia megírása Isten vezérletével történt, és így az igazságot szó szerint vagy átvitt értelemben közvetíti az emberiségnek. Az utóbbi időkben sok keresztény nézetét erősen befolyásolták az ún. bibliakritikusok, és ezen változás ellenhatásaként egy fundamentalista irányzat is kialakult, amelynek fő célja a Biblia szó szerinti tökéletességének bizonyítása.
Idővel a Biblia értelmezése vált a protestáns és a katolikus felekezetek közötti hagyományos különbségek kulcspontjává. Míg előbbiek úgy hiszik, hogy a Biblia önmagáért beszél, utóbbiak azt tartják, hogy az Egyház feladata a Bibliát megfelelően értelmezni.

Az első teljesen magyar nyelvre fordított Biblia a Vizsolyi Biblia volt
(Károli Gáspár, 1590.)